Szűts László (Átlag, Tütye)

Mélységes csönd üli a kocsma homályát,
Csak két öreg iszákos emeli kupáját.

Emelik kupájuk, hörpintenek kettőt,
Jön értük a halál, elviszi mindkettőt.

Sírkertben jártam, kopjafákat láttam.
Mindegyik alatt feküdt egy halott.

Mindegyik fejfa az égre kiáltott:
Hé, emberek, mit csináltok?

Oh, drága anyácskám, nézz rá fiadra,
Akinek útját szerelme kiadta.

Oh, drága jó anyám, te vagy az egyetlen
A nők közül, ki végig kitartott mellettem.

Mosd meg a kezed, ülj le és egyél,
Fújd ki az orrod, és aztán menjél.

És aztán menjél, mit bánom én hova,
Erre vagy arra, csak tőlem távolra.

Nem akarlak látni többé az életben,
De ha mégis így lesz, az csak egy véletlen.

Épp most jövök tőled, felmérgesítettél,
Meghallgattál ugyan, de ki nem engeszteltél.

Még soha nem voltam ilyen mérges, drága,
Azt ajánlom neked, húzzál a picsába.

Megírva e pár sort, lehiggadok lassan,
Azt hiszem, hogy köztünk mindennek vége van.

Hiányzom nekem.
Elkövetem rajtad az öngyilkosságot.

Fekszem az ágyon, nem hanyatt, csak hason,
Bevettem pár gyógyszert, s most várom, hogy hasson.

Nem hatott.

Néha érzem: üt az óra, elmegyek majd kakasszóra.
Eltemettek több-kevesen, fűzfa alatt legyen helyem.

Ha meghalok, jó lesz nektek, akkor nagyot nevethettek.
Ha meghalok eltemettek, aztán gyorsan elfeledtek.

Ha meghalok, lesz, ki sírjon? S lesz-e virág majd a síron?
Lesz-e olyan, aki majd sír, hogyha elnyel engem a sír?

Nem is nagyon érdekeltek. Éltem azért néhány évet.
Volt benn sok rossz, néha jó is. Halálcsillag: Nemezis

Elviselem most már az összes átkokat,
Elvisz engem úgyis holnap a kárhozat.

Legyen fejfám csökött, egy földbe szúrt karó,
Írják rá ezt a sort: „egy pihenő csavargó”