Szűts László (Átlag, Tütye)

ötvenet megérve
még felét remélve
ha másként is csinálva
de semmit meg nem bánva
tükörbe nézve
szarni az egészre

nézd a csöndet, szagold a színt,
halld az írást, tapintsd a kínt,
lásd az érzést, hidd a talánt,
fogd a vágyat, éld a halált.

Volt egy lány, akit szerettem,
szőke tincsét észrevettem,
de ő nem vett észre engem.

Volt egy lány, aki szeretett,
barna tinccsel rám nevetett,
de a szemem mást keresett.

Harmadikkal jöttem össze,
nem volt barna, nem volt szöszke,
s mint kiderült, szerelem se.

Ha újra kezdhetném, nem kezdeném újra,
rálépnék megint ugyanezen útra.

Mennék erre-arra, élnék felelőtlen,
felettem az égbolt nem lenne felhőtlen.

De szerelmes lennék megint sok-sok lányba,
ha el is hajt mindegyik lassan a picsába.

Egynéhány ha kitart, – drága istenadta –
annak én mondok fel, én, az isten barma.

Vénségemben aztán vissz’nézve a múltra
borom kortyolgatom s eldúdolom újra:

Ha újra kezdhetném, nem kezdeném újra,
rálépnék megint ugyanezen útra…

Anyám magyar, apám magyar,
ők az én őseim.
Ötven felé egyre érzem,
ők lesznek hőseim.

Nem feledem amit adtak:
magyarnak születtem.
Tisztességes, becsületes
ő általuk lettem.

Két leányom itt e honban,
én vagyok az ősük.
Úgy élem az életemet,
én legyek a hősük.

Ne feledjék, amit adtam:
magyarnak születtek.
Tiszta szívű, igaz lányok
én általam lettek.

anyám fia, lányom apja,
exem exe, nejem férje.
Mindegyiket megtagadom,
önmagamat elfogadom.

Elmúltam húsz, most leszek negyven.
nem biztos, hogy leszek még hetven,
az egésztől nagyon elment a kedvem.

Teljesen üresen magamba fordulok,
csak hogyha muszáj, olyankor mozdulok,
ki tudja miért, szerelmet koldulok.

Én is szépen csillogok,
de ti vagytok a csillagok.
Lezuhanni csillag ok,
megmondták a Csill aggok.

Egy pillantás, egy mosoly vágyakat fokoz,
Az igazság azonban fájdalmat okoz.
Fellegekben élve vajon mit reméltem?
Egy álommal ismét szegényebb lettem…

Patkányok a csatornában… fellökik a fedeleket…
És szárnyakat növesztenek… … és kirepülnek.