Szűts László (Átlag, Tütye)

Az élet barátja – mondják a halálra.
Nem tudom, mostanság, kell-e íly barátság?

Attila hunjai, István keresztényi, Mátyás feketéi,
Esze talpasai, Görgey ágyúsai, Horthy lovasai
– mindannyian

Tettek a hazáért, szép Magyarországért,
Földi mennyországért, a szent szabadságért.

Sokszor zengett fel az égre: „a nyilaktól ments meg végre!”

Egyszer régen, nagyon régen, Attilával az élen,
Mi, hunoknak nagy serege támadtunk rá a népekre.

Nyögte morva, nyögte besnyő, hogyha elszállt a nyíl-felhő.
Félték nőket, fiaikat, ha felhúztuk nyilainkat.

Csak fohászkodni tudtak, másban már nem hittek:
„a magyarok nyilaitól ments meg uram, minket!”

Szélfútta fekete függönyök mögül kinézek,
és nem látok, csak ködöt.

Ma még csak a szemedbe, holnap már az eredbe,
Jut bele a fehér por, ami tudod, nem cukor,
Mert belevetted a fejedbe, legyen valami az életbe,
Belelövöd az eredbe, hogy szétáradjon a véredbe,
Ez a por, ez a fehér por, ez az édes álompor.

Belépve hozzád tragikus a tény-kép:
Testedben nem látom testednek a lelkét.

Valami megölt. Gyilkolt a fehér por.
Mától kezdve odafönn szállongasz valahol.

Remélem azonban nagyon boldog voltál,
Abban a percben, amikor elszálltál.

Távol vagyok a naptól, távol vagyok önmagamtól,
Ne kérdezd, mért élek, hogy sikerült ez az élet!

Csak megyek, zsebbe dugott kézzel,
Fejemben az el nem ivott, még megmaradt ésszel.

Csak megyek, és vigyorgok rátok,
Ti pedig úgy tesztek, mintha teljesen unnátok.

Szivárványszínű a Hold, mert esett rajt az eső,
Ki lesz az utolsó, ha én leszek az első?

Vezet-e áramot a kövér giliszta?
Meddig marad még fenn a román Milicija?

És ki lesz az első, ha én az utolsó,
Kinek feje felet  zárul a koporsó?

Ülök fenn a sziklán, jobbra-balra nézek,
Nehéz elviselnem e sok hülyeséget.